Írta: Katona Noémi
Megismerkedtünk a középkori Nevegy faluval és a szomszédos településekkel. Ránéztünk az utakra és dűlőkre. Kicsit részletesebben foglalkoztunk két érdekességgel, melyek a területhez kapcsolódnak (nevegyi tizedper, Dűlőkeresztelő). Most, hogy már van némi helyismeretünk, megnézhetjük kissé átfogóbban is, miként alakult a környék története, végigpörgetve az éveket, évtizedeket, évszázadokat!
A tatárjárás előttről nem sok írott információnk van. Magáról a tájról közvetve kaphatunk bizonytalan képet a közeli Ördög-orom legendája alapján (ami a 'Farkas-völgy – Ördög-orom – Széchenyi-hegy' című fejezetben olvasható). Eszerint évszázadokkal korábban igen gyér volt a terület lakossága, és pásztorok legeltették nyájaikat errefelé – feltételezhetően még a szőlőbirtokok elterjedése előtti korban.
A környékről alkotott kép a tatárjárás utáni századokban is igen ködös, de azért akad némi segítségünk a kutakodásban. Jelen fejezetben sorra vesszük az írott források idevonatkozó azon információit, melyek egy-egy ponton élesebb betekintést nyújtanak számunkra a múlt homályába, és a korábbiakban már kiemelt és részletezett néhány eseményen túl is színesítik a környező táj történetét. Lássuk hát!
12. SZÁZAD
1148 és 1158 között megalapítják a |
| A zsámbéki romtemplom 2023-ban (Forrás: portfolio.hu) és a kányai/kánai apátság alaprajza (Forrás: balays.blog.hu) |
1220-ban Nevegy már biztosan létezik.
1236-ban IV. Béla király a Bélakúton alapított ciszterci monostornak (ma Pétervárad – Szerémség, Szerbia) adományozza a mai Várhegy közelében lévő Szent Gellért egyházat (templomot), az egyházjogilag hozzá tartozó sasadi Szent András és (buda)örsi Szent Márton kápolnákkal együtt. Sasad és Örs ekkoriban mindketten értékes, királyi tulajdonú szőlőtermelő községek.
1241-1242. tatárjárás: minden bizonnyal a tatárjárás során néptelenedik el Kánya/Kána falu.
A kánai (kányai) ásatás tanúságai: "A régészeti leletanyag a 13. század közepéig datálja a falut, a század második felére, esetleg a 14. század elejére jellemző tárgyak csak elvétve jelentkeznek. Így egyértelmű lehetne a válasz: a tatárpusztítás vetett véget Kánának. Azonban olyan erőszakos cselekményre, tűzvészre utaló nyom, ami más, tatárok által pusztított területen előkerült, nálunk nem volt. Ezért feltételezhetjük, hogy az ellenség hírére elmenekülhettek a lakosok, és ha vissza is jöttek otthonaikba, csak kevesen tették. A 13. század második felében történt elnéptelenedést a szőlőterületek drasztikus növekedése is alátámasztja, amiről a dél-budai területen az oklevelek bőségesen beszámolnak. Nem szabad továbbá azt sem elfelejteni, hogy a közeli Buda városa a tatárjárás után egyfajta erős szívóhatással rendelkezett." (Forrás: Kána – középkori falu Újbudán, ld. alul)
1243 - és egy kis kavarodás a Pest és Buda nevek körül: A tatárjárás után IV. Béla megalapítja többek között a budai várat is (az építkezések már 1243-ban elkezdődnek), ám ekkor még Pestújhegyi vár néven. A 'Pest' szóhoz azért ragaszkodtak lakosai, mert ők is IV. Béla azon kiváltságlevelével éltek, melyet a "pesti telepesek" számára állíttatott ki. Idővel aztán ebből a "pesti új hegyen", a mai Várhegyen épült várból alakul ki Buda városa, ami e nevet egyébként a mai Óbudától veszi majd át.
14. SZÁZAD
Az 1310-es évek végén indul az első sasadi tizedper, mely az 1350-es évekig tart, és melyben Nevegy területe is érintett. Feltételezések szerint ezen pereskedés miatt erősíti meg az akkori király, Károly Róbert 1323-ban, majd 1329-ben is a pécsváradi apátság alapítólevelét, mely Nevegy falut is felsorolja.
1332-ből tudjuk, hogy nem véletlenül pereskednek folyton a sasadi tizedekért. Egy ekkor keletkezett okirat szerint ugyanis a sasadi plébános jövedelme – melybe a nevegyi dűlők jövedelme is beletartozik – kiemelkedően magas a környékbeli falvakhoz képest. Míg a Buda környéki falvak átlagosan 3-7 garast fizetnek ekkoriban bevételeik után a pápai tizedszedőknek, addig a sasadi plébános 123 garast kell, hogy kifizessen nekik! Igen kevés olyan falu van errefelé, aminek jövedelme meg tudja közelíteni ezt a nagyságrendekkel nagyobb szintet, de például a szomszédos Örs falué csak kicsit marad el mögötte.
1380: Úgy tűnik, hogy 1380-ban egy bizonyos Nevegyi Márton deáknak nevezett kisnemes hamis oklevéllel próbál jogot formálni Nevegyre. Az okirat keltezése és tulajdonviszonyokat érintő állításai ugyan megbízhatatlanok, de földrajzi nevek szempontjából hiteles és rendkívül értékes forrásunk: ez az a bizonyos 1325-re keltezett oklevél, ami tartalmazza a nevegyi határjárást. (Ld. a ’Nevegy határai időben és térben’ című fejezetben.) Márton deák vélhetően a szomszédos Kemecsén volt birtokos, van is forrás, ahol Kemecsei Márton néven szerepel. Az okiratról pedig azt tudjuk, hogy Márton deák 1380 körül I. Lajos királynak bemutatja, aki el is ismeri azt – tehát legkésőbb ekkor készülhetett. Úgy tűnik, hogy Márton ennek ellenére mégsem járt sikerrel, mert semmi sem utal az ő vagy leszármazottai későbbi itteni tulajdonára. (Az oklevél hitelességét érintő kételyekről a függelékben bővebben is van szó, melyek azonban nem érintik a benne leírt földrajzi helyek valódiságát.)
1390 – Sasad gyilkos plébánosa: A szakirodalom a korábban tárgyalt, 1430-ban kezdődő nevegyi óriás-per előzményének azt tekinti, mikor Zsigmond király 1390 szeptemberében a sasadi és örsi királyi egyházakat (pontosabban azok kegyúri jogait) minden jövedelmükkel és tartozékukkal együtt az esztergomi székeskáptalannak adományozza. Erre – amint az a király okleveléből kiderül – nem véletlenül kerül ekkor sor: az uralkodónak ugyanis tudomására jutott, hogy (Olmodi/Almádi?) Péter, sasadi plébános "mindenféle bűnös dolgokat követett el". Péter plébános ellen aztán per is indul a Németországból származó Ulrik budai szénakereskedő megölése miatt.
1391-ben Sasadot már csak kevesen lakják.
1395-ben Zsigmond király oklevelet bocsát ki Örs és Csik falvak védelmében, melyben meghagyja az esztergomi káptalannak, hogy az e két faluban lakó királyi jobbágyoktól ne követeljenek tizedet, mert azok amiatt néptelenednek el.
A budai és pesti polgárok ebben az időben egyre inkább jelentős összegeket fektetnek be egy-egy környékbeli szőlőparcella megvásárlásába. A bornak ugyanis nagyon jó ára van, hiszen már csak az ivóvíz miatt is nagyon fontos a szerepe, főleg a városok környékén: segítségével fertőtlenítik az ivásra szánt, de szennyezett vizet. Nem a bort vizezik tehát, hanem a vizet borozzák, a hozzáadott alkohollal csökkentve a fertőzés veszélyét. (Ez a mennyiségű alkohol nem volt alkalmas arra, hogy lerészegedjenek tőle.) A szőlőparcellákat eladó helybéli parasztok pedig elvándorolnak, esetleg éppen Budára költöznek be. Korabeli falvak egész sora néptelenedik majd el ily módon a következő évtizedekben, többek közt Nevegy, Kemecse és Sasad is. Nem véletlen tehát, hogy Zsigmond király fontosnak véli ezen oklevél kiállítását. Örs és Csik egészen a török korig lakottak is maradnak. (Róluk bővebben ld. a 'Nevegy határai időben és térben' című fejezetet.)
(Az alábbi térképen: 1856. körül a szőlőültetvények - sötétebb rózsaszínnel jelölve - már elborítják majd szinte az egész budai dombvidéket. Látszik Budaörs, a Spanyolréti-árok széles, szőlőmentes völgye, kékes színnel pedig a keserűvíz források területei; Galgen B(erg)=Dobogóhegy, Adlers B(erg)=Sashegy, Peters B(erg)=Péterhegy.)
 |
| Forrás: bor.bparchiv.hu |
1396. szeptember 19-én (Olmodi/Almádi?) Pétert, Sasad egykori plébánosát elmarasztaló ítélet nyomán állásából elbocsátva javadalmától megfosztják, és örökös fogságra ítélik.
15. SZÁZAD
1430-ban megkezdődik a több évszázados nevegyi tizedper, mely majd egészen az 1840-es évekig fog tartani. (Ld.bővebben 'A nevegyi szőlő és az évezred pere' című fejezetet.)
1433-ban Nevegy területe már néptelen.
1452-ben nevezik Sasadot utoljára falunak az oklevelek. Ettől fogva általában pusztának, néha hegynek, vagy szőlődűlőnek írják az itteni földeket. Az ekkortájt készült tizedper-iratokban Nevegy területét egyértelműen a sasadi Szent András plébánia határai között lévőnek mondják.
1469 után Mátyás király Budának adományozza Nevegy és Sasad területét. Környékünk ettől fogva Buda részét képezi.
Az 1400-as évek végére a kányai (kánai) apátság leég, de ezután még újjáépítik: Az 1400-as évek végén az apátság a budai Nagyboldogasszony plébánia kezébe került, ekkor azonban a bencés közösség már valószínűleg elhagyta, a budai plébánia pedig csupán majorságként hasznosította az épületet. Erre utalnak az említett tűzvész utáni átalakítások is.
16. SZÁZAD
1525-ban még feltűnik Kánya (Kána) neve, és…
...az 1541-es eseményekről írt Krónikájában Tinódi Lantos Sebestyén is megemlíti a "Buda veszéséről és Török Bálint fogságáról" szóló fejezetben (ahogy erre korábban már bővebben is kitértünk). 1541. augusztus 29-én foglalja el ugyanis Szulejmán szultán Budát, csellel: Török Bálintot és a magyar főurakat János Zsigmond csecsemőkirállyal együtt a szultán a török táborba hívatja. Amíg ők tiszteletüket teszik Szulejmán színe előtt, addig Budára beszivárognak a "nézelődő" törökök, akik egyszer csak adott jelre elfoglalják a városkapukat és a kulcspontokat. Ezzel Buda 145 évre török kézre kerül. Valószínűleg a kányai (kánai) apátság is ekkor pusztul el. A forrásokból mindenesetre úgy tűnik, hogy a kolostor valamikor a 15. századot követően válik végleg elhagyatottá.
Az 1596-os villám-kitelepítés: a Habsburg- és a Török Birodalom között dúló 15 éves háború (1591-1606) során Örsöt és környékét – Keszit is beleértve – egyetlen éjszaka alatt üríti ki Esztergom várkapitánya, Pálffy Miklós császári hadvezér. A kitelepítés 1596. április 6. éjjelén történik, egyrészt a Buda visszavívására tett kísérletek előkészületeként, másrészt a visszafoglalt, romos Esztergom újjáépítése miatt. Ezzel Örs életének folytonossága több, mint 100 évre megszakad. Bár egyes adatok (régészeti leletek, 1633-34-es összeírás) azt mutatják, hogy azért maradtak itt néhányan a török kor későbbi évtizedeiben is, Budaörs jelentős számú állandó lakossal legközelebb 1719 után rendelkezik majd.
Pálffy Miklós maga így ír a kitelepítésről levelében: "(…) esztergomi hadinépemet tegnap este jól szervezett rendben Buda felé vezettem. (…) a két falucska népe, miként ez Óbudán is történt, éjszaka nekikészülődött, és 755 keresztény lélek 80 megrakott szekérrel, rajta mindenük, amijük csak volt, 12-14-16 ökör által vontatva, melyek összesen több mint ezret számláltak, azon felül még igen számos háziállattal egyetemben a mai napon ideérkeztek. (…)Az Újvár (Érsekújvár) és Esztergom közötti lakatlan területre telepítettem őket, hogy műveljék a földet".
17. SZÁZAD
1684-ben kezdetét veszi a török Európából való kiűzésére indított hadjáratsorozat. Az ú.n. "Szent Liga háborúja" egészen 1700-ig tartott. 1684. júniusától szeptemberéig a keresztény szövetség eredménytelenül ostromolja a török kézen lévő Budát. Eszterházy Pál nádor szeptember 21-én levelet ír a Buda alatti táborból, melyben megemlíti az egyik nevegyi dűlőt is: "Az Isten kútjánál voltunk mi, ott Istennek hála, noha nagy dühösséggel jött ránk (a török), de mégis elszaladt, száznál több esett el bennek vagy kétszáznál." (Ez a nevegyi Isten kútja dűlő a mai Budaörsi út 110. közelében feküdt – ld. a nevegyi és sasadi dűlőkről is szóló fejezetben.)
1686. szeptember 2.: Buda visszafoglalása a töröktől
1698-ban az Esztergomi káptalan a helyiek kikérdezése útján igyekszik beazonosítani a sasadi dézsmakerület egykori területét, hogy újra szedhesse róla a tizedet. Az egyik tanú, Szabó János "Sasadnak is tudgya bizonyosan hol legyen a telikie, ahol a templom falainak némely része exstál, most már az budai polgármester Peisinger uram majort erigáltatott azon helyen", vagyis 1698-ban még álltak a középkori sasadi plébániatemplom falai és a helyén építette fel majorját Pösinger (Bösinger) Ferenc Ignác, Buda török hódoltság utáni első bírája (polgármestere).
18. SZÁZAD
1719-ben Budaörsöt gróf Bercsényi Zsuzsanna (gróf Zichy Péter felesége) telepíti be német lakossággal, miután egy évvel korábban a terület utolsó bérlőjétől a saját nevére visszaváltotta Örs és Csik pusztákat, valamint Budakeszi falut. (A terület 1659. óta van a Zichy család birtokában.) A Bercsényi név nem véletlen egybeesés: Zsuzsanna ugyanis a Rákóczi szabadságharc emblematikus szereplőjének, Bercsényi Miklósnak a lánya.
1720-ban a Pösinger majort erősen lepusztult állapotúnak írják le, 1730-ban már földjei (szőlők, kaszálók) is tönkrementek. (Részletesebben ld. a 'Rupp-hegy (Pösingermajor)' című fejezetet.)
1761 óta áll a mai Törökbálinti út, a Gazdagréti út és az Irhás árok találkozásánál Gazdagrét környékének legrégebbi épített nevezetessége, „a kereszt”, ami tulajdonképpen egy barokk stílusú, mészkőből készült Szentháromság-szobor. A szakrális műemlékké nyilvánított fogadalmi szobor eredetileg pár méterrel arrébb állt, és korábban szőlők között kanyargó földutak vették körül. Valószínűleg a kereszteződés bővítése, rendezése miatt kellett áthelyezni. Hogy került ide eredetileg ez a szoborkompozíció? A hozzá kapcsolódó hagyomány szerint egy sváb szőlősgazdát, aki éppen az Irhás-árokban dolgozott, egyszer csak egy hirtelen támadt nyári zivatar nyomán magával sodort a megáradó patak – ráadásul a lovával és a kocsijával együtt. Milyen elképesztő víztömeg lehetett az! (Eszünkbe juttathatja a római korból feltárt spanyolréti sárlavina nyomait – ld. a ’Régészeti feltárások Gazdagrét környékén’ című fejezetben). A gazda szerencséjére a Törökbálinti útnál lévő pallónál fennakadt, így ki tudott keveredni az árból. Hálából egy fogadalmi szobrot emeltetett megmenekülése helyén.
 |
| A gazdagréti Szentháromság-szobor, vagyis "a kereszt" Fotó: Katona Noémi |
19. SZÁZAD
1847-ben zajlik le a reformkor nemzeti törekvéseinek egyik meghatározó eseménye, a Döbrentei-féle Dűlőkeresztelő, melynek során Gazdagrét környékének tájai is újra magyar neveket kapnak - többek között Madárhegy, Hosszúrét, Spanyolrét, Sasad és persze Gazdagrét is! (Bővebben 'Az 1847-es tündérhegyi Dűlőkeresztelő' című fejezetben.)
1862-ben a szemfüles posztóketeskedő Saxlehner András (1815–1889) megvásárolja a mai Kőérberki szikes rét területét. Nem sokkal korábban ugyanis egyik vevője, a korábbi tulajdonos arról panaszkodott neki, hogy földjein a kút vize olyan keserű, hogy „sem ember, sem állat meg nem issza”, de ha mégis, akkor hasmenést okoz. Saxlehner vizsgálatokat végeztet, felismeri a keserűvíz értékes voltát, megvásárolja a területet, és kiépítteti a forráskutak környékét. 1863-ban már Hunyadi János márkanév alatt palackozni is kezdi a gyógyvizet. (Később a szomszédos őrmezői völgyben is találnak keserűvizet, melyet pedig Ferenc József néven palackoznak majd.) Hatalmas sikertörténet veszi kezdetét, melynek részletes története a függelékben olvasható.
Vízkincsünk különlegességei: A felszín alatti vizek tekintetében ezek a keserűvizek Újbuda kiemelkedő, országos jelentőségű nemzeti kincsei. 150 éves történetük során világhíressé váltak, még Amerikába is szállítottak belőlük, ráadásul a kutak hosszú időn keresztül látták el munkával a környékbelieket. A 6–8 méter mélyen lévő glaubersós ásványvízkészlet alapvetően talajvíz, ezért bármely felszíni szennyezés fokozottan veszélyezteti. Kitermelés a mai napig történik a területen.
1819-1869: Az alábbi térképen érdekes részlet, hogy nem csak a keserűvízforrások környékén jelölnek kifejezetten vizes, nedves területet, hanem a Spanyolréti-árok Budaörsi út fölött elhelyezkedő szakaszán, a Határ-ároknál (Keserű-ér), és a mai Hosszúréti záportározó területén is. (A záportározóban napjainkban is található egy időszakos tavacska és nádas, a 'Régészeti feltárások Gazdagrét környékén' című fejezetben pedig láthattuk, hogy Spanyolrét széles völgyét az ókorra vonatkozó régészeti vizsgálatok is vizenyős területnek írták le.)
 |
| Vizes területek Gazdagrét környékén (1819-1869) Forrás: Arcanum Térképek - Magyar Királyság (1819–1869) - Második katonai felmérés |
Az 1880-as évek végén a filoxérajárvány (szőlőgyökértetű) végigsöpör a Gazdagrét környéki tájat elborító szőlőültetvényeken is, és véget vet a szőlőtermesztés itteni sokszáz éve tartó egyeduralmának. Beköszönt a „sasadi barack” kora. (Ld. 'A szőlők veszte és a sasadi barack' részt a 'Nevegy határai időben és térben' című fejezetben.)
Források:
Terei György: Mi volt a főváros területén az Árpád-korban - Régészeti kutatások Dél- Buda és a Csepel-sziget északi részén fekvő Árpád-kori falvainkban (Budapest Régiségei, 2023, 53.)
Terei György (szerk.): Kána – középkori falu Újbudán, Egy szenzációs régészeti leletegyüttes feltárásának története (KözPont Újbudai Kulturális, Pedagógiai és Média Kft.; 2018) (elérhető pdf formátumban, illetve azonos címmel nyomtatásban is kiadta a Budapesti Történeti Múzeum szintén 2018-ban)
Kiss Lajos: Helynévfejtések és etimológiai felülvizsgálatok
Gárdonyi Albert: A középkori Buda határai (Budapest régiségei, 1945)
Koszta László: Az egyház és intézményei a középkori Pest és Pilis megyében In.: Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
A kánai ásatások részletei:
H. Gyürky Katalin: A kánai apátság régészeti kutatása 1983-89 között, Budapest Régiségei, XXIX., 1992.
H. Gyürky Katalin: A Buda melletti kánai apátság feltárása, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996.
H. Gyürky Katalin: A kánai apátság, XI. Kerületi Füzetek (2), 1993.
Terei György (szerk.): Kána – középkori falu Újbudán, Egy szenzációs régészeti leletegyüttes feltárásának története (KözPont Újbudai Kulturális, Pedagógiai és Média Kft.; 2018)
Terei György: Az Árpád-kori Kána falu. In: A középkor és a kora újkor régészete Magyarországon (81.oldaltól) (Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete, Budapest, 2010)